Nyitva tartás:
H-Cs: 9:00-17:00
P: 9:00-15:00

H-1107 Budapest, Száva utca 6.
Telefon: +3614332112
Fax: +3614332113
E-mail: info@eurhythmics.hu

Eurhythmics


Malek Andrea: "Nem veszem magam halálosan komolyan"

Sokunk által kedvelt előadóművésszel,a "The Voice Mesterével" készített interjút Szily Nóra. fotó Szabó Balázs, forrás www.life.hu

Musical, jazz, világzene, gyerekdalok - és még sorolhatnám, mi minden van a repertoárjában. Csapatban szeret létezni, és hamarosan egy egészen új formációban és szerepben tűnik fel: ő a TV2-n hamarosan induló The Voice egyik Mestere. A válogatás már elkezdődött.

Amikor felhívtalak, csilingelt a hangod.

Nagyon örülök ennek a feladatnak! Megtisztelőnek tartom, hogy felkértek arra, hogy egy ország előtt mondjak véleményt másokról. Ezek szerint eléggé felnőttem már, sok mindent összeszedtem és tanultam. Persze ez egy életen át tartó folyamat, de mégis valamilyen alapom van már arra, hogy ne otthon morogjak, mint egy bolhás kutya, hogy: "Ez nem igaz, hogy így meg kell alázni embereket! Hát nem hallja, hogy ez milyen jól énekel?" Vagy épp azt, hogy hamis!" Végre kitörhet belőlem, amit gondolok!


Otthon morogni könnyű, de amikor valaki a képernyőn ítél, akkor ő lesz az, akire a fotelből morognak. Belegondoltál?

Ha félnék ettől, akkor nem vállaltam volna el. Többünket megnéztek, és engem választottak. Úgy érzem, hogy ez rendben van. Már régen készültem rá lelkileg, és egyszer csak eljött...

Hogy érted azt, hogy készültél rá?

Ha te nem mondod nekem, hogy "Rendeld meg az Univerzumtól!", akkor ma nem lenne ez a férjem, és egy csomó másik dolog. Irányt adtál...

Most tényleg hozzám beszélsz?

Te, Szily Nóra megoldottad az életemet ezzel a mondattal és a saját kis történeteddel, amit jó tíz évvel ezelőtt elmeséltél. Hát nem tegnap volt, de én megjegyeztem!

Már nem jöttem hiába! Egy efféle műsort is megrendeltél odafentről?

Igen, de nem úgy rendelem meg azt, amire vágyom, hogy ezt meg azt kérem, hanem magam elé képzelem. Látom magam előtt. Szerintem mindenki így csinálja, aki valamit nagyon szeretne, anélkül, hogy a keleti bölcsekhez fordulna. Ha képes vagy látni magad egy pozitív képben, különböző helyzetekben, különböző emberekkel, szeretve boldogan, vagy épp tragikusan elhagyatva, esetleg attól rettegsz, hogy megbetegszel - azok mind bejönnek.

Sokféle szerepben, műfajban megmutatkozol - de ezt miért szeretted volna titkon magadban, magadnak?

Mert talán azzal, hogy két országban élek, kicsit szélesebben látok. Sok mindent tapasztalok, amit egyszerűen szeretnék hazahozni. Jövök-megyek, hozok-viszek. Csinálom és kész. Nem tudok elmélázni azon, hogy ez miért is van így. Nyilván, mert ott van a családom, de ez egy részletkérdés, hiszen átjöhetnénk, de valamiért most ez így alakult és működik.

Mit hozol ebben az új szerepben?

Nem jobbat vagy rosszabbat, hanem talán egy kicsit másfajta szemléletet. Bár ez egyébként nem is annyira más, mert a társaim ugyanazt gondolják, mint én. Semmilyen ütközés nincs, mint kés a vajban, úgy jöttünk össze. Ez a műsorkészítőkön is múlt, hiszen egy olyan csapatot vállaltak be, amelyik egyáltalán nem bulváros.

Somló Tamást nyilván ismerted, de Caramelt és Mező Misit?

Tamással találkoztam párszor, és halálosan szerelmes voltam az egész életművébe. Ahogy a zenéhez hozzááll, az sokunknak mérvadó. A polihisztorsága miatt is. Úgy énekel, mint egy hangszer, mint a zene nagyon alázatos része - és ez nekem nagyon szimpatikus. Amikor a pályámat kezdtem, mindig elöl álltam. Az nem a része az egésznek, hanem a ló, amelyik húzza. Legalábbis én úgy éreztem, hogy nekem húzni kell ott elöl, ahol hideg van és sok a fény... Ott nehéz "fűteni", érezni a csapat támogató erejét. Amikor kikerültem Ausztriába, volt időm és lehetőségem kipróbálni, hogy milyen egy tizennyolc karátos csapat részeként létezni. Igaz, hogy ott szinte csak a társulatban dolgoztam, viszont megtapasztaltam, milyen az, amikor mindenkinek ugyanolyan magas szintű a tudása, mert rengeteget dolgozott érte.

A Somló-féle irányba igyekeztél?

Így van. Ösztönösen azt kerestem, és aztán nagyon élveztem ezt a fajta csapatmunkát. Nem is akarom elhagyni, mert nem érezném magam jól. Sokan mondják, hogy hülye vagyok, de nekem nem kell már több.

Már nem az Énben gondolkozol?

Nem. A Mi a fontos. És nekem ez nagyon tetszik.

Menjünk tovább: Caramel?

Őt úgy öt évvel ezelőtt megkerestem, hogy megengedi-e, hogy énekeljem a Szállok a dallal című számát, lemezre is vettem, sőt ezzel zárom a koncerteket, akárcsak ő! Ez sokat elmond, nem?

És Misi?

Őt nem ismertem, mert amikor igazán híresek lettek, engem elfoglalt az anyaság és sokat is dolgoztam. Csak néztem a Magna Cum Laude-óriásplakátokat... Aztán megnéztem a neten és nagyon tetszett, amit láttam, hallottam. Egyszerűen lehengerel ez az őserő, a természetesség és az ezzel párosuló intelligencia, ami Misiből árad

Térjünk vissza hozzád. Az rendben van, hogy otthon tudsz morogni, de nyíltan is?

Hát... Tudok rosszat mondani, de szembe - nehezen. Ezt a fiaim fogalmazták meg jól. Velük derült ki, hogy én tényleg nem mondok negatívat, mert annyira imádom őket és nem akarom megbántani egyiküket sem. Nem jelzem elég konkrétan azt, ami nem tetszik és ezért nincs súlya a dicséretnek sem. Dolgoznom kell azon, hogy vállalni merjem: nem mindig vagyok az anyukám jó kislánya, a fene egye meg! Igenis, hadd vállaljam be, ha valami nem tetszik.

Ez a műsor egy edzés is ehhez?

Igen. Hogy úgy fogalmazzam meg a véleményem, hogy az ne bántson, hanem segítsen. Hogy ne legyen nyálas. "Jaj, te egy fantasztikus énekes vagy! De engem nem érintett meg." Ez a két állítás ellentmond egymásnak. Ha valóban fantasztikus énekes, akkor miért nem hatott rám? Őszintén meg kell mondani a véleményem. Persze minél több kritikát mond az ember, annál nagyobb veszélybe kerül maga is, mint előadó - hiszen ezek után ha a színpadon nyekeregnék...

A veled és önmagaddal szembeni elvárásokat is tolod fölfelé?

Így van, de közben nem megyek bele ebbe az őrült spirálba. Próbálok laza maradni a kritikáimmal és a hatalmas elvárásaimmal együtt. Két dolgot tartok fontosnak - magammal szemben is. Az egyik, hogy tisztán énekeljen valaki. Ha iszonyú erővel énekel egy tök jó egyéniség, és belecsúszik két rossz hang, az nem gond. De hogy végig hamisan énekeljen, és nem hallja, nincs jó füle - bár erről nem tehet, nyilván nem direkt csinálja -, az nem fér bele. A másik pedig, hogy aki kiáll, az bármilyen műfajt választ - legyen önmaga.

A The Voice-ban háttal ültök a versenyzőknek. Eljátszottam a gondolattal, hogy csukott szemmel hallgatok valakit. Egy hangba bele lehet szeretni, és rögtön hozzáképzelhet az ember egy külsőt.

Én nem képzelem el. Hagyom, hogy vigyen, mint a víz, amire ráfekszem. Engedem magam vezetni. Amit hallasz, az nem csal meg téged. Olyan mindegy, hogyan néz ki! Meg tud szépülni. Persze a színpadon mindig többnek, kicsit optimálisabbnak kell lenni, mint a valóság, de hát nem lehet minket skatulyákba zárni! Az egyik ilyen, a másik meg olyan. Ha árad az energia, és libabőrös leszek, akkor imádom!

Nem fordul elő, hogy megfordulsz, és azt sóhajtod: "te jóságos ég"?

Olyan van, hogy megfordulok - "hú, de jó hapsi" vagy "de gyönyörű csaj"! Viszont így nem a zenéről szól. Nyilván plusz, ha valaki harmóniában van önmagával és szép teremtés. Sajnos manapság szinte csak a külső számít, de nálam ez egyáltalán nem kritérium.

A műsor egy adott pontján lesz egy csapatod, amelynek a Mestere leszel. Te aztán tudod, milyen a hirtelen jött népszerűség. Nem is volt egyszerű feldolgoznod, és jó volt Bécsben újra bizonyságot szerezned önmagadról, a nulláról kezdve. Nekik nincs tapasztalatuk. Tudsz nekik súgni?

Biztos, hogy tudok. Tanácsadó szeretnék lenni, aki mindannak alapján, amiket átélt, sok támpontot adhat, hogy mit hogy csináljanak, és főleg, hogy hogyan védjék meg magukat. Például, hogy miként lehet elviselni, hogy az ember mindent odaad, és mégis azt mondják, hogy nem kell. Ezt nagyon nehéz elfogadni. Mégis oda kell rakni magam, de úgy, hogy nem várok érte semmit. Mert a világ működésének törvénye az, hogy ha adok, akkor kapok is. Lehet, hogy nem most. De bízni kell, és akkor nem fáj annyira. A másik, ami ennél is fontosabb, hogy mi történik akkor, ha valaki hirtelen, teljesen ismeretlenül és tapasztalatlanul híres lesz. Mitől tudok ma sokkal többet, mint tegnap? Mi történt? Van, akinek azt mondják, hogy zseniális, amit csinált, pedig addig azt hallgatta az iskolában, hogy ne énekeljen többet, mert ez borzalmas. Vagy az egész családja kiröhögte: "Hova mész, milyen versenyre? Ugyan már! Nem tudsz te semmit!" Nem szabad azt gondolni, hogy egyik napról a másikra több lettem, mint bárki. Mindannyian pontosan ugyanannyit érünk. Nagyon nagy gáz, ha az ember elhiszi magáról, hogy többet ér, mint a többiek.

Ez a legnagyobb veszélye egy ilyen rakétakilövésnek. Ezt fékezed?

Fékezni szeretném, miközben szeretném őket kinyitni lelkileg, de úgy, hogy ez a nyitottság ne legyen egyben sebezhetőség is. Nem tudom, hogy ezt hogy lehet megoldani, de ha valaki zárva marad, akkor nem tudja a madárkát kiereszteni magából, és nem jut előbbre... De az se baj, ha ez nem sikerül rögtön! Jövőre is meg lehet próbálni. Menni kell az árral, az a legjobb. Élvezni kell, és elfogadni azt, ami van. A jót is meg a rosszat is.

A műsor ilyen szempontból a saját életed leltárját is kéri.

Ez nagyon hasznos, bár én már egy ideje szorgalmasan leltározom, mert félek attól, hogy a nyakamba ömlik az egész. Amióta feng shuival foglalkozom, felismertem, hogy mennyi minden befolyásolja a hangulatunkat és az életünket. Ahogy elkezdtem pakolni magam körül, azzal együtt magamban is rendet raktam.

A családod hogy reagált, amikor felkértek?

Halálosan örültek! Az egyetlen nehéz dolog a logisztika.

Hát ez az! A fiúknak épp most kezdődött a suli, Lencsi még csak másfél éves.

Mindez úgy működik, hogy van egy harcos családom, akikre számíthatok, szeretnek engem, és akikért én is tűzbe megyek.

Bűntudatod nincs?

Hát, amikor későn fejeződik be a forgatás, és a kisebbik fiam már alszik, és nem tudok vele beszélni, akkor szerinted...? Ilyenkor nem könnyű. De a gyerekeim olyan arany lelkek! Iszonyú nagyra becsülöm őket. A férjemet is, de az, hogy a két nagy azt mondta: "Mama, ez jó! Ne izéljél, megcsináljuk, nem gond!" - mintha a szüleim lennének. Kérdezik, hogy mi történt aznap... Én nem hiszem, hogy anno ennyi idősen megkérdeztem volna az anyukámat, hogy mi volt a tanítványokkal. Később már igen, de ennyi idős koromban ilyen mélyen még nem foglalkoztatott.

Figyelnek rád.

Igen. Meg valahogy vigyáznak is. Őrület! Nem is tudom, mivel érdemeltem ki ezt. Viszont az tény, hogy bármennyit is dolgoztam, mindig tudták, hogy én azonnal lerakom a kanalat, mikrofont, bármit, ha szükség van rám - beülök a kocsiba és ott vagyok. Csak ki kell várni azt a két és fél órát. És ha négykor érek haza, akkor is fölkelek hatkor, hogy velük legyek.

Az öcséd mit szólt? Ő egy hasonló terepen szerepel már évek óta. (Malek Miklós, az X-Faktor mentora - a szerk.)

Miatta is átgondoltam a döntést, főleg abból a szempontból, hogy ez okozhat-e neki valami rosszat. Ő akkora ívet húzott a mentorsággal, olyan magaslatokba emelkedett! És ezért nagyon keményen megdolgozott és dolgozik szinte minden percben. Óriási öröm volt az egész családnak, hogy megmutathatta magát, és egy ilyen császári feladatot kapott, tényleg! Az volt a dilemmám, hogy ebbe nehogy belepiszkítsak, nehogy neki valamilyen szinten kárt okozzak. A férjem után ő volt a második, akit felhívtam. Azt mondta: "Hülye vagy? Ne már! Csináld!" Visszakaptam azt, ahogy én szoktam reagálni. Aztán sorolta, hogy mire ügyeljek, mit tegyek és mit ne - szóval finoman és gentleman módjára reagált.

És belevágtál. Zajlanak a forgatások, fellépések - sűrű félév előtt állsz. Az akkumulátort mivel töltöd fel?

Minden, amit csinálok, visszatölt. Nem félek. Kedves barátnőmtől, Maya Hakvoorttól tanultam, hogy amikor tapsol a közönség, azt a sok energiát, amit az emberek öröme sugároz - rögtön be kell lélegezni.

Annyira jó hallgatni téged. Engem is tölt.

Igen, most úgy tűnik, nagyon jó helyen vagyok minden szempontból, és ezt próbálom is megbecsülni.

Kimondhatjuk, hogy most kerek?

Félek ilyesmit megfogalmazni, de tényleg azt hiszem, hogy jó úton járok. Érzem a szeretetet azoktól, akik körülvesznek és azoktól is, akiket nem látunk, de itt vannak. Nem akarok most ezoterikus irányba elmenni, viszont azt ki merem mondani, hogy sokszor érzem a gondviselés szerető támogatását.

Pedig eléggé kanyargós volt az út.

Egy pillanatig sem gondolom, hogy bármit másképp kellett volna csinálni. Ez ugyanolyan, mint amikor valaki a szüleivel nincs megelégedve. Oké, de belőlük lettem én. Ha nem olyanok lennének, akkor én se lennék ilyen. Ez a legnagyobb feladata az embernek. Hogy elfogadja azt, ami van, és ezzel együtt a múltját. Nem kell vacakolni azon, hogy mi lesz, mert a jövő mindig ma van. Csak a jelen van. Úgy gondolom, hogy ez az egész egy folyamat és nincs olyan, hogy mostantól jó lesz. Megérkezünk egy állomásra, aztán megyünk tovább. Ez megint egy jó alkalom, hogy tanuljak és megmutassam azt is, hogy milyen kincseket szedtem össze. De mindezt játékosan teszem, és közben nem veszem magam halálosan komolyan. Ha az ember őszinte önmagához, akkor tudja mit és hogyan kell tennie. Persze nem lehet csak érzésből élni, kell az agy is. De a lényeg mégis az, amit a szívem mond. Azért is szeretem ezt a feladatot, mert pontosan ezt húzza alá - és a társaim szóról szóra ugyanezt mondják.

Forrás Life.hu

Malek Andra és Lerch István

[ 2012. szeptember 11. 07:58 ]